
Még tegnap kezdődött a mai nap. Vagyis inkább tegnapi nap fejeződött be ma. Sőt, még tart, amíg végre le nem fekszem aludni. Párizsból nagy nehezen, végül 20:15kor kifutott a gép, és magyar idő szerint éjjel 1:30kor landolt Dakarban, helyi idő szerint 0 óra 30 perckor. Több ujjlenyomatos vizsgálat után sikerült belépnem az országba. A csomagfelvételnél már pörgött a szalag, és reménykedve vártam a csomagomat. Közben a rudakat sikerült megtalálnom, és önkéntest is, aki majd segít cipelni, majd ha meglesz a saját bőröndöm is. A szalag már kb. egy órája pörgött, de a csomagom sehol. A 600 utas már mind eltűnt, így szomorúan fordultam az önkénteshez, hogy jelentsük be az eltűnt csomagot. Ő a jegyemet kérte, ekkor jöttem rá, hogy azt a gépen hagytam. Férfi létemre már a sírás kerülgetett, amikor a földön felfedeztem a táskámat. Valaki őrült levette a szalagról, és otthagyta a földön. Az elmúlt öt évben repültem néhányszor, és ilyen még nem történt velem. Nagy megkönnyebbüléssel, utolsóként léptem ki a tranzitból. Papírmunka következett a rudakkal, majd várakozás a buszra, ami az olimpiai faluba visz. Hajnal 4kor érkezés a faluba - akkreditáció. Újabb 60 perces sorbaállás. Ez már meg sem kottyant. Bár nem értettem, hogy miért két ember akkreditálja azt a több száz embert, aki most érkezett Párizsból. Magyar idő szerint 5 órakor kerültem ágyba, halkan, hogy három szobatársamat ne ébresszem fel. Ennyi tortúra után ezeknek a rudaknak érmet kell érnie.
Az alvás nem nagyon ment az iszonyatos hőségben, és 7 óra körül Marton Zsófi hangjára ébredtem (nyitott ajtónál aludtam a földön): "Tamás, itt vannak a doppingellenőrök!" EZ MOST TÉNYLEG KOMOLY?? A gyerekek is hajnal 3kor kerültek az ágyba, és itt áll az ajtó előtt két ellenőr, hogy súlylökőnk menjen vizsgálatra, és a 18 év alatti versenyzőt felnőtt kell kísérje. Zsófit sem irigyeltem, s mivel azt sem tudtam éppen, hogy fiú vagyok-e avagy lány, a MOB munkatársaitól kértem segítséget telefonon, hogy mégiscsak egy nő kísérje pisilni Zsófit. (Az edzőkollégák nem velünk laknak a faluban). Pillanatok alatt megérkezett a segítség.
Reggeli után versenyzőink érthető módon a délelőtti pihenést választották. Szabó Zsuzsát rávettem, hogy mihamarabb vegyük át az olimpia feelingjét, menjünk a vadonatúj stadionba íjászatot nézni, majd ugorjunk még ki a szintén vadonatúj lovascenterbe a díjugratás döntőjére. Ebédre pont visszaértünk. Közös ebéd, és minimális alvás után irány az atlétikai stadion. Ismerkedés a pályával, utazási idő lemérése, első edzés. Busz-vonat-busz 70 perc a stadion. Első dolgunk volt a rudak keresése, melyeket természetesen a szenegáli szervezőknek nem sikerült a stadionba szállítani. Össze-vissza küldözgettek stadionba, bemelegítő pályára újabb és újabb emberre mutattak, hogy ő majd segít, de senkinek sem sikerült, legtöbben meg sem értették, hogy mit keresünk. Gyulai Marci is próbált segíteni, de végül ő is csak annyit tudott mondani:" Tamás, TIA! This Is Afrika!"
Az edzést a rúdugrás kivételével el tudtuk végezni, csapatvezetői feladatokat ellátva a megbeszélést fotozást is megtartottuk, mert az edzők nem jöttek velünk vissza a faluba. A vonaton remek hangulatban voltak a lányok, jó a csapat, pozitív a közösség. Rengeteg jelvényt csere-beréltek, némelyik igazi műalkotás.
A szobában Neukum Zalán, strandkézi edzővel, Mihók Ádám, tornaedzővel, és Törteli Ferenc, ökölvívóedzővel vagyok együtt. Két utóbbival már két éve a bahrein-i Gymnasiade-n is találkoztunk. Vacsoránál is összefutottunk, kérdeztem is, hogy a bokszolóknál, hogy sikerült a sorsolás. Egy szem lány ökölvívónk indul az Ifjúsági Olimpián, aki kezdésnek ecuador-i ellenféllel bokszol, már a négy közé jutásért. Feri már hazaszólt, otthon keresik a neten a videókat az ecuadori lányról, hogy elemezni tudják az ismeretlen ellenfelet. Vacsoránál vívó és teakwondos kollégákkal is eldumáltunk.Hát, ilyen egy ifjúsági olimpia. ( Csenge a szobakártyáját hagyta el, Szalóki Ricsi a vonatbérletét, de ezek csak mellékes dolgok). És hogy milyen Szenegál? Mondjuk úgy Magyarország nagyon szép e nyugat-afrikai országhoz képest.
Nem sajnálom Gombóc Artúrt, hogy "idén sem jutok el Afrikába!"


