Szerdai napon starndkézi-meccs és fürdés az óceánban szerepelt a programban. Szokásos reggeli után - szinte mindig ugyanazt eszem - 9:30kor elindultunk Saly Beachre. Összekötöttük a kellemeset a hasznossal: szurkoltunk a Magyarország-Tunézia negyeddöntő mérkőzésen, majd megmártóztunk az Atlanti-óceánban, sőt a szörf versenyzőket is látthatuk hullámok hátán. Saly Beach nevezhető Szenegálban az elit negyednek. Van egy-két puccos nyaraló, szálloda. Az út fele autópályán vezet, a másik fele egy szörnyen lepukkant részen. Tehenek mászkáltak a városban az úton keresztbe a busz előtt ( a hatalmas szarvú Watussi-marha). Út közben végre nem csak gaz és bokrok volt, hanem egy két baobab fa tette afrikaivá a tájat.
Nagyon elit csapatban utaztunk, hiszen mindkét aranyérmes velünk tartott, Zsófi mellett Horváth Lotti is ott ült a buszon. Egymás mellett ültek, végig csevegtek. Jött még a taek-wondo és a torna. A parton még nagyobb volt a forróság, mint a faluban. A meccs közben alig vettük észre, mert annyira izgalmas volt. Sosem láttam strandkézi-meccset végig, nagyon látványos volt. Végül büntetőkkel dőlt el a négy közé jutás, így egy mérkőzésbe sűrítve minden szépségét megkaptuk a sportágnak. Hab a tortán, hogy győzött a magyar csapat, és bejutott az elődöntőbe.
Meccs után egyből a vízbe vetettük magunkat a kézicsapattal együtt. Volt kézenálló verseny vízben és parton, előkerült egy labda is. Lotti mindenben nagyon ügyes volt. Oda is böktem a vívóedzőnek, hogy szívesen látjuk az atlétikapályán. Sok esélyem nem volt. Jaj, ez az állandó harc a tehetséges gyerekekért. Na jó, ez a beszélgetés nem volt olyan komoly. A nap nagyon erősen sütött, rövid idő alatt - a kenekedés ellenére - mindenkinek sikerült egy kisebb leégést összeszednie.
Azt még nem meséltem el, hogy az izraeli csapatot ugyanúgy egy magyar biztonsági cég védi, mint a korábbi világversenyeken is. Ők is a mi lépcsőházunkban laknak, a folyosón, és a ház előtt is ott ülnek. Reggelente szokás szerint körbe járják az épületet.
18:30kor elbúcsúztunk az atlétáktól, ők szerda este elindultak haza a kerékpárral, birkózással, taekwondo-val és a vívással együtt. Kikísértem, őket a buszhoz. Páli Viktor és Szalóki Ricsi az utolsó pillanatban futottak be a városból, de a kerékpáredző még náluk is később érkezett. Én azért nem tudtam még hazamenni, mert az AirFrance erre a napra már nem volt hely. Még maradok 24 órát. A francia csapatot láttam hazafelé menni az én időpontomban. Ők felfértek, rudastól. A magyar csapat nagy része már hazament, csak a strandkézisek és Kátai Flórián, a szörfös fiú versenyez már.
Estére maradt még egy kis cserebere. Nagyon bejött a panamai válogatott egyik pólója. Próbáltam cserélni, de végül nem azt a pólót kaptam, és nem abban a méretben. A jelvénycsere is megy még, bár már nem azzal a lendülettel, mint eddig. Vagy egy narancsárga pólós csapat, a pólón semmi felirat. Nem tudtam, melyik ország lehet. Kiderült, ők a menekült csapat. Jelvényük is van. Akivel cseréltem, ő egy kenyai srác volt, nem értem ő hogy kerül a menekült csapatba. A gépem csütörtökön helyi idő szerint 23:45kor indul Párizsba (otthon 0:45). Próbálom kihasználni a fennmaradó napot, most már inkább valami kultúrális programra. Csatlakozásra lesz három órám. Talán lesz időm leírni, hogyan alakult az utolsó napom Szenegál fővárosában, Dakarban. Lekopogom.
